A nagy Duna mentében

József Attila:
A Dunánál
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.



 
Attila József:
Pri Dunaji (szlovák)
I
V prístave dole sediac na kameni,
díval som sa, jah pláva kôra z dýň.
Sotva som, vo svoj osud pohrúľený,
čul vravu hladiny, tíą hlbočín.
Jak keby tiekol z môjho srdca rán,
mútny, múdry bol Dunaj – velikán.
Jak svaly vo chvíli, keď človek robí,
hob?uje, kuje, kope, vlny tak
naply sa; praą?al, pukal vąetok pohyb,
neľ ustal. A mne z tých vĺn nevdojak
ma? kývla: jak ona, ma hojdaly
a vąetku ąpinu mesta vypraly.
A zamrholil dáľď, no kvapák príval
hneď ustal, uňho to len rozmar bol.
A ja preds’, jak kto z jaskyne sa díva,
keď prąí, pozeral som na obzor:
jak večný dáľď a ?ahostajne dos?
liala sa mdlá, prv pestrá minulos?.
Dunaj len tiekol. A jak pacholiatko
v úrodnom lone matky, čo jak v sne
preč h?adela, sa vlny hraly sladko
a na mňa smialy sa, v dia? nesené.
V príboji čias sa chvely podobne,
jak v cintorínoch kríľe náhrobné.
II
Ja stotisíc uľ rokov – badám zrazu –
h?adím na vąetko to, čo náhle zriem.
Chví?ka a hotový je celok času,
čo s tisícami predkov sledujem.
Ja vidím to, čo oni nevideli,
bo kaľdý sial, zabíjal, objímal.
A oni vidia, v hmote znehybnelí,
čo nezriem ja, keď vyznáva? by mal.
My známe sa, jak rados? pozná muku.
Mne patrí minulos?, im dneąok priam.
Verą píąeme - oni mi vedú ruku
a ja ich cítim a si spomínam.
III
Kumánkou ma? a otec Siku? zpola
a zpola Rumun bol, či cele snáď.
Pokrm z úst matkiných, to sladkos? bola,
z úst otcových zas pravdu mal som rád.
Hnem sa a oni, h?a, sa objímajú.
Pominutie. Preň zavąe zosmutniem.
No z neho som. „Uvidíą,“ povedajú,
„aľ nebude nás, aľ nás skryje zem!“
Povedajú, bo oni, to uľ ja som;
v tom moja sila napriek slabostiam,
ľe skrze nich som nad mnoľstvom a časom,
v prabunkách súhrn vąetkých predkov mám –
sám Predok, delím-mnoľím bunky svoje:
v otca-ma? blaľene sa rozloľím,
a otec-ma? tieľ rozdelia sa v dvoje
a ja tak v Jedinca sa rozmnoľím!
Som svet – čo bolo v ňom, to v sebe čujem:
stá pokolení, čo sa hrdúsia.
Podmanite?ov vlasti predstavujem,
aj ľiale podmanených znáąam ja.
Arpád a Zalán, Verbőczi a Dózsa,
Slovák, Rumun, aj Turci, Tatari
hmýria sa, víria v srdci tomto, čo sa
s minulom slieva - dneąní Maďari!
...Ja pracova? chcem. Dostatočným bojom
je to, ľe prizna? treba minulos?.
Dunaj má dneąok vo vlnení svojom,
aj dávne s budúcim v ňom splynulo.
Po boji predkov pokoj moľno h?ada?
v rozpomienke, ktorá naň ostala,
no veci spoločné raz usporiada?,
to naąa robota – a nemalá.
                                                     Smrek, Ján










Attila József:
Ĉe Danubo (esperanto)


Mi sidis sur plej suba ŝton’ de l’ bordo,
Rigardis, kiel melonŝelo naĝas,
Apenaŭ aŭdis, drone en mia sorto,
Ke, dum profund’ silentas, supro klaĉas.
Danubo estis, kvazaŭ elfuanta
El mia kor’, malklara, saĝa, granda.

Kiel muskoloj, se la hom’ laboras,
Brikfare, fajle, fose aŭ martele,
Ŝajnis ke tiel pranci nun fervoras
Ĉiu ondmovo streĉe kaj malŝvele,
Kaj, kiel panjo, ĝi fabelas, lula,
Malpuron de la urbo lavas pura.

Ekgutis pluv’, sed, kvazaŭ ĉi klopodo
Ĝin tedus – estas ja egale – haltis,
Sed, kiel hom’ pri longa pluv’ el groto
gvadatas, la pejzaĝon mi ngardis.
Kaj pluvis flegme la eterne-fala
Paseo, iam bunta jam pala.

Fluis Danub’. Kaj kiel al patrino
Fekunda kaj pensanta pri alio
la infaneto ludas en la sino,
alridis ondoj en lud-idilo,
samtempe ili ŝajnis, en sinrompoj
kadukiĝinte enfalantaj tomboj.

II
Mi estas jene: kion en minuto
mi vidas, mi ngardas tion de centmil jaroj.
Moment’ – kaj preta jam la tempo-tuto
Kaj ĝin kun mi rigardis centmil praŭlaj jaroj.
Mi vidas, kion ili vidpreteris,
ĉar ili rasrtris, murdis, brakumis, laŭ neceso,

kaj vidas, kiuj dismaterieris,
kion mi mem ne vidas, se urĝas min konfeso.
Ni scias pri ni, kiel ĝoj’ kaj prolo,
Al mi pase’, al ili nuntempo apartenas,
Ni versas – mi memoras, dum memoro
Mi ilin sentas, ili krajoon mian tenas.

III
Panjo kumena, patr’ estis sikulo
Duonrumana, eble tute tia,
el panja buŝo dolĉis la manĝbulo,
el patra buŝ’ la ver’ estis radia.
Ĉe mia mov’ – je ili en brakumo,
Kelkfoje min pro tio trist’ alspiras:
Jen la forpas’.  Jen mia naskohumo.
„Vidu se ni ne estos!” – ili diras.

Ho, diras ja, ĉar ili estas mi jam,
jen, malgraŭ feblo, mia fortoŝvelo,
mi scias, ke ol mult’ mi estas pli jam,
ĉiu praulo mi, ĝis la praĉelo,
praulo,  kui plimultiĝon ĝuas,
mi iĝas patro kaj patrin’ feliĉe,
kaj ankaŭ patro-panjo mem disduas:
mi tiel iĝas Unu plimultiĝe.

La mondo, kio estis, estas – jen mi,
la multaj gentoj inter si militaj,
la patruj-konkerantoj venkas en mi,
turmentas min sufero de l’ venkitaj
Dózsa, Werbőczy, Árpád, Zalán tumultas,
rumanoj, slavoj, turkoj kaj tataroj
en koro, kiu al paseo ŝuldas
futuron mildan, nunaj ni, hungaroj.

Laboron al mi! Por batal’ sufiĉas
Konfesi pri la tempoj la ĝisnunaj.
Paseo, nuno kaj futur’ kuniĝas
En ordoj de Danub’ interbrakumaj.
Praulajn luktojn solvas nun intime
En pacon la memoro remigranta.
Niajn aferojn kunajn ordi fine,
jen nia tasko, kaj eĉ ne malgranda.

                                                      Kálmán Kalocsay

NA DUNAVU

I.

Sjedio sam na niľem kamenu keja,
gledao sam koru lubenice kako pliva.
Jedva sam čuo, utonuo u sudbinu,
kako brblja povrąina i ąuti dubina.
Kao da mi je iz srca tekao,
mutan, mudar i velik bio je Dunav.

Kao miąići, kad čovjek radi,
brusi, udara čekićem, radi ćerpiće, kopa,
tako se stezao, tako se napinjao, tako je jenjao
svaki val i svaki pokret.
I poput moje majke je uljuljkivao, pričao
i prao svo prljavo rublje grada.

I počela je sipiti kiąa,
ali kao da joj je bilo svejedno, prestala je.
Pa ipak, poput onoga tko iz ąpilje gleda
dugotrajnu kiąu – gledao sam kraj:
padala je ravnoduąno, poput vječne kiąe,
bezbojno je padalo, ąto je bilo ąareno, proąlost.

Dunav je samo tekao. I poput djeteta
u krilu plodne majke lutajućih misli,
lijepo su se poigravale
i osmjehivale mi se pjene.
Podrhtavale su tako na struju vremena,
poput uzljuljanih groblja punih spomenika.

II.

Sa mnom je tako, da već sto tisuća godina
promatram, ąto iznenada ugledam.
U jednome trenu sadrľano je svo vrijeme,
sto tisuća predaka promatra ga sa mnom.

Vidim, ąto oni nisu vidjeli, jer su kopali,
ubijali, grlili, činili, ąto treba.
A oni vide, u tvar spuąteni,
ąto ja ne vidim, kad bih trebao posvjedočiti.

Znamo jedni za druge, kao sreća za tugu.
Proąlost je moja a sadaąnjost njihova.
Piąemo pjesmu – oni mi drľe olovku
a ja ih osjećam i prisjećam se.

III.

Majka mi je bila Kumanka, otac napola Sikul,
napola Rumunj, a moľda i sasvim.
Iz usta moje majke hrana je bila slatka,
iz usta moga oca istina je bila lijepa.
Kad se krećem, oni se grle.
Rastuľim se ponekad zbog toga –
to je prolaznost. Iz toga sam nastao, »Vidjet ćeą,
kad nas viąe ne bude!...« – govore mi.

Govore mi, jer ja sam sad već oni;
na taj sam način unatoč slabosti jak,
ja koji se sjećam da viąe sam od mnogog,
jer sam do najdrevnije stanice svaki predak –
Predak sam, koji se raspada kako bi se mnoľio:
sretno se pretvaram u oca svojega i majku,
a otac se, i majka moja i sami dijele popola
te se tako ja u Jedno s duąom umnaľam!

Svijet sam – sve ąto je bilo, ąto jest:
mnogo naraątaja koji jedni na druge nasrću.
Osvajači nove domovine mrtvi pobjeđuju sa mnom,
a muka me pobijeđenih izjeda.
Árpád, Zalán, Werbőczi i Dózsa –
Turci, Tatari, Slovaci, Rumunji kruľe
ovim srcem, koje proąlosti duguje
blagu budućnost – danaąnji su Mađari!

...Ja raditi hoću. Dovoljna je
borba, ąto se proąlost mora priznati.
Meki se valovi Dunava, koji je proąlost, sadaąnjost i budućnost,
međusobno grle.
Borbu, koju su vodili naąi predci,
sjećanje otapa u mir,
i srediti napokon zajedničke stvari
to nam je posao; i nije ni malen.

Početak lipnja 1936.

Prevla: Viktorija ?antić

Attila Jozsef:

An der Donau

I.
Am Kai dicht unten am Wasser hab ich gesessen,
Eine Melonenschale im Blick, schaukelnd davongetrieben,
Hatte kein Ohr, ganz von mir selbst besessen,
Für das Schwätzen des Wassers, sein Schweigen in den Tiefen.
Ein gewaltiger Strom, der meinem Herzen enftloß,
Das war die Donau, wirr, weise und groß.

Wie der Körper des Menschen bei Schwerstarbeit,
Wenn er schleift, hämmert, ziegelt und gräbt,
Sich dehnt und spannt und neu befreit
War jede Welle, jedes Wasserwogen.
Wie meine Mutter mich wiegte, wie sie erzählte,
Und mit dreckiger Wäsche der ganzen Stadt sich quälte.

Regen begann zu tröpfeln wie auf ewig,
Doch als sei es egal, hörte er auf und schwand.
Und dennoch, wie einer aus tiefem Käfig
Den langen Regen sieht – sah ich das Land:
Da fiel, wie eben Regen fällt, in immer gleicher Dichte
Grau in grau, was einmal bunt war, die Geschichte.

Die Donau floss und floss. Und wie das Kleinkind
Im warmen Schoß der fürsorglichsten Mutter,
So trieben Wellen und der Wind 
Ihr Spiel und lächelten mir zu.
Sie bebten zitternd in der Flut der Zeiten
Wie Friedhofsgräber, wenn sie taumelnd gleiten.

II.
Was ich vor Augen habe schon seit tausend Jahren,
Wird plötzlich sichtbar, so ist das bei mir.
Was Tausende von Ahnen mit mir sahen,
Ist plötzlich fertig und als Zeitenganzes hier.

Was sie nicht sahen vor lauter Schweiß und Zwängen,
Vor Liebe, Mord und was der Tag verlangt,
Ich seh’s. Sie aber sehen unten in den Dingen,
Was ich nicht sehe, offen sei’s bekannt.

Ihnen gehört das Jetzt, mir die Geschichte.
Wir kennen uns wie Freude das Leid.
Sie fassen meinen Stift – so schreiben wir Gedichte,
Ich spüre sie, erinnerungsbereit.

III.
Kumanin die Mutter, mein Vater halb Székler,
Halb Rumäne, oder vielleicht auch ganz, wer weiß.
Süß war das Essen aus dem Mund meiner Mutter,
Schön war die Wahrheit aus dem Mund meines Vaters.
Wenn ich mich rühre, umarmen sie einander.
Das versetzt mich manchmal in Melancholie –
So ist der Lauf der Welt. All das bin ich. „Warte,
Bis wir erst tot sind!…” – so sagten sie.

Sagten sie, denn sie, das bin jetzt ich;
Mein schwaches Dasein hat sich so verstärkt,
Voller Erinnerung bin ich allein mehr als die vielen,
Spüre all die Ahnen bis ind die kleinsten Zellen –
Urahne bin ich, der sich vielfach spaltet:
Glücklich verwandelt in den Vater, in die Mutter,
Auch die verdoppeln und verwandeln sich,
Auf dass ich mich vermehre zu einer großen Seele!

Die Welt bin ich – alles Gewesene ist gegenwärtig:
Die vielen Generationen, die aufeinanderprallen.
Ich bin unter den Landeroberern, den längst toten, 
Doch genauso quält mich das Leid der Besiegten.
Sieger und Verlierer, Tyrann und Rebell –
Türken, Tataren, Slowaken und Rumänen, sie
Sind eingemengt in dieses Herz, da seiner Geschichte
Eine friedliche Zukunft schuldet – ihr Ungarn heute!

…Ich will arbeiten. Es ist Kampf genug
Der eigenen Herkunft offen sich zu stellen.
Geschichte, Gegenwart und Zukunft wie in einem Zug,
Das alles faßt die Donau, ihre weichen Wellen.
Den Kampf, den unsre Ahnen blutig schlugen,
Erinnerung löst ihn, Friede kommt in Sicht,
So findet unser schweres Werk endlich die Fugen,
Das ist zu tun; und leicht, leicht wird es nicht.

Droste, Wilhelm